Ébredj drága lélek!

Drága Lélektestvéreim!

Ha az ember valóban meghallaná a lélek segélykiáltását, itt a Földön, és különösen odaátról, a tehetetlenül tévelygők szférájából, nem lenne nyugta sem nappal, sem éjjel, hanem szüntelenül imádkozna teljes szívéből Urunkhoz, Jézus Krisztushoz, hogy emeljen ki mindannyiunkat a szeretetlenség és tudatlanság mocsarából, mellyé világunk lett.

Nézzetek körül! Mit láttok? Netán ilyennek képzelitek Isten országát? Tényleg erre vágytok? Meddig akartok még kifelé tekinteni? Menedéket keresni a mulandóságban; segítséget remélni attól a világtól, mely mindent megtesz azért, hogy végérvényesen elszakítson Istentől; tétlenül szemlélni az elme elhatalmasodó tébolyát; folytatni a véget nem érő pótcselekvések és kifogások sorát; összefogni vakként a világtalannal.

Vajon mi kell még ahhoz, hogy azt mondjuk teljes szívünkből: „Eleget láttam Uram-Jézus. Lelkem Hozzád kiált, ments meg a fertőből, melyben elmerült testem és vérem. Tisztíts meg drága Atyám, mosd le bűneimet, hogy méltó legyek belépni a szívembe, a Te szent hajlékodba és ott együtt lehessek Veled. Ez a lelkem minden vágya.”

Az ember leginkább akkor fordul Istenhez, mint síró gyermek az anyjához, ha már nincs tovább, mikor nem bírja többé elviselni az élet csapásait, a próbatételeket és kihívásokat. Mintha Ő nem lenne jelen minden pillanatunkban, vigyázva lépteinket, gyönyörködve mindabban, amit őszinte szeretetből teszünk és együttérezve velünk a szükségben. Pedig az Atya a létező legszemélyesebb Isten, az egyetlen igazi Valóság. Valóságosabb bárminél, amit a szemeinkkel megláthatunk, s a füleinkkel meghallhatunk, mert az Ő Valósága szeretetteljes, tiszta, egyszerű, alázatos, könyörületes és igaz. Szent Jelenléte áthatol még a legnagyobb homályon is, erőt, vigaszt nyújt, táplál és örömet ad. Igen: örömmel tölt el, a lélek végtelen boldogságával, mely a legcsodálatosabb állapot, mit valaha is megtapasztalhatunk.

Minden mi voltunk, vagyunk és leszünk Őbelőle való. Mert Rajta kívül nincs semmi. Semmi nem választhat el Tőle, csak a szeretetlenség, az elme tudatlansága és mérhetetlen gőgje, azé, aki abban a téveszmében él, hogy az Ő helyébe léphet. Nem drága lélektestvéreim, ez minden bukás oka. Amikor „jobbat” kínálnak számotokra Istennél (földi csábítást, világi hívságokat, hatalmat, nagyszerűnek tűnő eszméket, anyagi jólétet és élvezeteket, egyszerű, „látványos” megoldásokat a lélek gondjaira) tudhatjátok, hogy „kivel” álltok szemben. „Ugyanez” sugallja nektek, hogy előbb meg kell oldanotok a problémáitokat, valósítsátok meg önmagatokat, elégítsétek ki a vágyaitokat, s majd ezután ráértek foglalkozni Istennel. De mégis mikor? Az utolsó pillanatban, mikor elfogyott az idő, s a léleknek mennie kell? Ha már minden a semmivé lett? Márpedig az utolsó utáni pillanatban vagyunk. Minden idő mi maradt, Isten kegyelméből való. Bölcs az, aki a süllyedő hajón mulatás helyett szívből fordul Őhozzá.

Isten nem akar bennünket elcsábítani, az egónk vágyaiba ringatni, nem azt súgja, amit hallani akarunk. Ő egyedül a szeretet szavára hallgat, s megad a lélek számára mindent, mire evilági útja során szüksége van. Tehát panaszkodás, nyavalygás és könyörgés helyett adjatok hálát Neki minden pillanatban a bőségért és a szükségért. Igen, a szükségért is, mert a nehézség mindannyiunk legnagyobb tanítómestere. Ezt nem Isten akarta így. Az elme és az őt befolyásoló erők sodorják bajba az embert, térítik le a szeretet útjáról. Először hitegetik, majd megpróbálják idomítani. Ha ellenáll, elkezdik sanyargatni, rabláncra verni, éheztetni-szomjaztatni a lelkét, s mikor már nincs rá szükségük, magára hagyják a gondban. S ha a léleknek marad még ereje, az Úrhoz kiált.

A lélek a szívből jövő ima által erősödik, ezért imádkozzatok az összes lélekért, mert igen nagy a szükségük e múló világban. Buzgón fohászkodjatok minden élőért, hogy felemelkedhessenek Atyánk-Jézusban, hogy megláthassák, átélhessék a Mindenható végtelen szeretetét, tiszta ragyogását, kegyelmét, bölcsességét, jóságát és igazságát. Az elme azt kérdezhetné: „ugyan nem elég a magam baja?” A lélek viszont tudja, hogy minden létező egy a szeretetben. Istennek minden lélek fontos, és aki igazán a lelkében él, az együttérez valamennyi lélektestvérével. Az igaz együttérzésben felismerhetjük, hogy mindannyian egyek vagyunk a megváltó Krisztus szent testében és vérében, mely érettünk ontatott ki a kereszten. Ezért gyakoroljuk a bűnbocsánatot és vegyük magunkhoz az Ő szent áldozatát.

Minden nehézség, melyre a lélek által tekintünk megerősít bennünket az alázatban, az alázat gyakorlása pedig felébreszti a hálát. A szívből jövő hála nem más, mint a szívünkhöz, Atyánk-Jézushoz vezető „királyi út”. „Ugyan mi okom lenne a hálára?” – kérdezné az elme. „Minden, amim van, magamnak köszönhetem” – gondolja. Az elme számára minden magától értetődő, ezért híján van bármiféle hálának vagy együttérzésnek. Nem, drága lélektestvéreim, semmi sem magától értetődő. Minden, szó szerint minden, amit kaptunk: Atyánk ajándéka, még a szabad akarat is, mellyel nem mindig tudunk helyesen élni.

A hálát tehát hiába keresitek az elmében, a gőg, a hiúság, a tudatlanság, a megátalkodottság és a végtelen kapzsiság fellegvárában. Nincs ott az égvilágon semmi, ami egy jottányival is közelebb vinne titeket Istenhez. Az ember mormolhatja napestig a szebbnél-szebb szavakat, tetszeleghet a hívő szerepében, ámíthatja önmagát és másokat az úgynevezett „szellemi tanokkal és igazságokkal”, hullathatja krokodilkönnyeit a szükségben lévőkért. Az elme semmit sem tesz ingyen, önzetlenségből, fogalma sincs a szeretetről. Amit nem tud megakadályozni, annak az élére áll. Így próbálja meg kisajátítani az Istenhez vezető utat is, ez a „spirituális elme”. Kifürkészni a szent misztériumokat, áruba bocsájtani a szeretet látszatát, „mesterként”, „mindentudóként” mutatkozni mások előtt, s a kárhozatba vezetni őket. Ha tudnátok, hogy az úgynevezett „tanítók”, „guruk” és ki tudja még miféle istentelen köpönyegforgatók sokasága hányadán is áll a feltétel nélküli szeretettel, hanyat-homlok menekülnétek tőlük. Isten elküldte nekünk szeretett Fiát, az Úr Jézus Krisztust, hogy megváltson bűneinktől és igaz mesterünkké, tanítónkká legyen. Ő megad nektek mindent, amire szükségetek van és megtanít mindenre, amit tudnotok kell. Minden egyéb ismeret csak az elmét hízlalja és tévútra visz.

A hála gyakorlásához le kell mennetek a szívbe, mert egyedül a szív képes az őszinte hálára. Ilyenkor az embernek nem kell azon erőlködnie, hogy miért is kellene hálásnak lennie. A szív hálalistája olyan hosszú, hogy a lélek életek sokasága alatt sem tudna a végére érni. Aki a szívében éli a napjait, maga mögött hagyhatja a képmutatást és hiú vágyakat, az Istennek való „megfelelést”, a „rossz lelkiismeretet”, félretehet minden könyvet s kecsegtető tudást, mert az Atyjában tartózkodik. A szív őriz minden titkot, múltat, jelent, s jövőt, gyógyír minden bajra. A szív az öröm, a béke, a tisztaság és a bölcsesség szent forrása. Ha egyszerűséggel, alázattal és őszinteséggel közelítesz a szív szentélyéhez, előbb-utóbb megnyílik előtted, és ha elég kitartó vagy, idővel feltár számodra mindent, amire szükséged van.

A sok beszéd mit sem ér, ha nincs mögötte a szív tiszta szándéka és nem követi őszinte cselekvés. Az Istennel való foglalkozást nem letudni kell, kényszeredett, üres imában, az elme képzelgéseiben és egyéb spirituális pótcselekvésekben, mint valamilyen ránk rótt penitenciát. Elsősorban nekünk van Őrá a legnagyobb szükségünk és nem fordítva. Ő pontosan tudja, hogy milyen a szívből jövő ima. Az Úr-Jézus felemelő társasága nem teher vagy büntetés, hanem a létező legnagyobb kiváltság, igazi áldás. A legnagyszerűbb állapot, miben embernek valaha is része lehet.

Aki sajnálja Tőle az időt, éppen csak  „kiszorítja” „igen elfoglalt”, „gondterhelt” napjai során a Vele való találkozás lehetőségét, az szükségben él. Márpedig Atyánk a bőség Istene, és aki őszintén keresi a Jelenlétét, megkapja a hozzá mért idő áldását. Nem csak tíz percet vagy egy röpke félórát két „sűrű elfoglaltság” között, hanem az élet minden idejét. Igen, ha a szívedben élsz, mindig Istennel vagy, bármit is tegyél éppen. Valamennyi áldott pillanat, minden gyermeki rácsodálkozás, minden őszinte szándék, szeretetből fakadó gondolat, érzés és cselekedet, amelyet a háláddal megszentelsz: imádság.

Emlékezzetek: az elme az, amely mindent kitalál, hogy elfojtsa a lélek Isten iránti vágyát, „neki” mindig minden fontosabb. Igyekszik befurakodni a szent együttlétbe, és ha már végképp nem tudja megakadályozni az Úr Jézusban való elmerülést, akkor különböző titkok és technikák megismerésével kezd hitegetni. Elméleteket olvas, hallgat és gyárt arról, hogy melyik lenne a Hozzá vezető legkönnyebb, leggyorsabb, legrövidebb út. És ezzel nem ritkán elmegy a teljes élet.

Márpedig lehetetlen egyszerre két urat szolgálni: az elmét és a szívet, a földi világot és Istent. Minden pillanattal, amelyet a szíveden kívül töltesz, az elméd hívságainak adózol. Szó szerint: adózol. Aprópénzre váltod az Atyától kapott felbecsülhetetlen útravalódat, lelked kincseit. A disznók elé szórod, eltékozlod Isten legnagyobb ajándékát, az életet, melyet azért kaptál, hogy a lelked tapasztalása és felismerései által visszatérhess Őhozzá, és ha elég erős vagy a szeretetben, embertársaidat is támogasd ezen az úton.

Ha az ember tudná, hogy az élet lehetősége mily hatalmas kegyelem a lélek számára, minden idejét a szeretetben töltené. Mert mikor hazatérünk az Öröklétbe, drága Atyánk egyedül azt veszi számba, amivel a földi utunk során a tiszta szeretetben gyarapodtunk. Mérjétek hát meg, míg még tart a kegyelem ideje, hogy hányadán is álltok a feltétel nélküli szeretettel és hogy kinek gyűjtötök kincseket: az evilág „istenének”, a „mammonnak”, vagy a Mindenható, határtalanul szerető Atyátoknak. És buzgólkodjatok az Isteni erényekben magatok és az egész létezés javára. Mert a szívben való lét, a feltétel nélküli szeretet gyakorlása a felemelkedéshez, a Mindenható Istenhez vezető egyetlen út.

Végtelen szeretettel: Attila